Gorondi Orsolya

Önélet (amit fontosnak tartok)


Önéletrajz, kevésbé hivatalosan

Ha a gyerekkoromra gondolok, elsőként mindig meghatározó színek bukkannak fel. Ezek a konkrét eseményeket is felülírják. A színekből aztán lassan kirajzolódnak a formák is, emberi alakok: szüleim, nagyszüleim, ómamám, testvéreim, nagynénik, unokatestvérek. A kép kicsit később hangokkal, szagokkal keveredik. Nem volt mindig minden idilli, de biztonságos, megtartó, érzelmekkel teli annál inkább. Az emberi kapcsolatok, a törődés, bizonyos értékek és eszmék fontossága, olykor megkérdőjelezhetetlensége természetesen folytak bele az én életembe is. Sosem volt kérdés az, hogy tartozunk valahová, valakikhez, akiktől nemcsak kapunk, de akikért felelősséggel is tartozunk.

Az, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni, a gyerekszobából kinőve is elkísért, kísér a mai napig. Bár kisiskolás koromban sok volt bennem a bizonytalanság, a félsz, a kétség, angoltanáromnak köszönhetően már 11 éves koromtól ifiként pátyolgathattam a nyári angoltábor apró résztvevőit.

A gimnáziumi évek alatt ez a fajta tyúkanyóskodás háttérbe szorult, azt hiszem, az a négy év volt az életemben, ami a leginkább rólam szólt. A Patrona Hungariae Ginzázium akkoriban még igen zárt közeget jelentett, ahol szárnypróbálgatásaink gyakran falakba ütköztek. Egyszerre háborogtunk és lázongtunk, majd találtunk újabb és újabb értékekre, hitre, barátságokra, példaértékű mintákra.

Az érettségi után egy évre az argentínai magyar közösségbe sodort az élet, akkoriban teljesen ismeretlen felségterületre, hiszen úgy az ország földrajza, kultúrája, mint az ott élő szórvány magyarság egy távoli, kivehetetlen pont volt itthonról nézve. A szürkeség hamar színessé vált, a kinti magyarok közt váltam tanárrá, cserkésszé, egy változatos közösség részévé és végül családtaggá. Ez a rokonság a mai napig meghatározó, hiszen férjemet és társamat, Gorondi Palkót onnan sodorta ide hozzánk az élet (igaz, ebbe a sodrásba én is besegítettem).

 A pécsi egyetemi évek alatt kezdtem el gyerekotthonba járni, beszélgetős, korrepetálós szándékkal, amit aztán itthon, Budapesten, a Cseppkő utcai Gyermekotthonban folytattam még jópár éven át. 2001-től a szülőséget, nevelést személyesen is próbálgatni kezdtük, három lányunk született: Laura, Klára és Amália. Hálás vagyok, hogy az ő cseperedésük kezdetén igen hosszan itthon lehettem velük, ezek pótolhatatlan élmények. Így esett aztán, hogy közel 40 évesen szinte pályakezdőként pottyantam az intézményesített munka világába, szerencsére egy igen jó és segítő közegbe, a Karinthy Frigyes Gimnázium falai közé, ahol a mai napig tanítok. De, hogy az élet még negyvenen túl is újrakezdésre, nyitásra ösztökéljen, ezzel egyidőben belevágtam a Semmelweis Egyetem mentálhigiénés képzésébe, s így ma a szigorúan vett nyelvórák mellett a mentálhigiénés tevékenység is megvetette a lábát az iskolában, ad feladatot, élményt hétről hétre.