Szép kis család

(Christine Nöstlinger)

 

Egyszer olvastam egy cikket, amelyben az egyedülálló újságíró megállapította egy baráti összejövetel kapcsán, hogy minden feleség a férjét szidta, mert nincs eleget otthon, nem segít a gyerekek körül, semmilyen házimunkát nem végez, és egyébként is, semmit nem lehet rábízni, mert ügyetlen, hanyag, ami azért is érthetetlen, mert a munkahelyén meg mindent talpraesetten megold. Mindez arra döbbentette rá a cikkírót, hogy még mindig jobb egyedül, mint egy olyan párkapcsolatban, amilyenben az általa ismert házaspárok élhetnek. Gondolatébresztő írás volt, én is magamba néztem rögtön, s megállapítottam, hogy hát igen, minimum a morgás bűnében vétkes vagyok magam is.

Szép kis család

(Christine Nöstlinger)

 

Egyszer olvastam egy cikket, amelyben az egyedülálló újságíró megállapította egy baráti összejövetel kapcsán, hogy minden feleség a férjét szidta, mert nincs eleget otthon, nem segít a gyerekek körül, semmilyen házimunkát nem végez, és egyébként is, semmit nem lehet rábízni, mert ügyetlen, hanyag, ami azért is érthetetlen, mert a munkahelyén meg mindent talpraesetten megold. Mindez arra döbbentette rá a cikkírót, hogy még mindig jobb egyedül, mint egy olyan párkapcsolatban, amilyenben az általa ismert házaspárok élhetnek. Gondolatébresztő írás volt, én is magamba néztem rögtön, s megállapítottam, hogy hát igen, minimum a morgás bűnében vétkes vagyok magam is. (S a férjem általában a vicces fricskáimat sem értékeli annyira, mint amennyire büszke vagyok én magamra, hogy szimpla veszekedés helyett sikerült humorral kezelnem a helyzetet. Persze számít, hogy ki melyik „végén” van a viccnek.) A „Szép kis család” című könyv felnőttjei már túl vannak számos vitán, veszekedésen, s az olvasó számára már az elején egyértelmű, hogy bizony nem sokáig maradnak házasok. A család történetét elmesélő három gyerek azonban erre később, más-más események kapcsán döbben rá, miután már számos apahiányos napot vagy épp szülői veszekedéstől hangos estét vészeltek át. Előnye a könyvnek, hogy számos témát érint – gyes-betegség, nő újbóli munkába állása, szülői felelősségvállalás egyenlőtlen terhei, hűtlenség, rossz minta átörökítése egy új kapcsolatba, párválasztási prioritások stb. –, de mégsem aprózza szét a történetet, mely magától értetődő természetességgel hömpölyög előre. Pedig nem könnyű ezt véghezvinni úgy, hogy a (kis)kamasz elbeszélők között rendre megszólal a hétéves kisöcs is, de Christine Nöstlingernek ez mégis sikerül. (A könyvborítón olvasható sommás életrajzból azért könnyen kikövetkeztethető, honnan meríthetett ötleteket mind a tartalom, mind az elbeszélői forma terén, s miért tudta ennyire jól meg is valósítani azokat.)

Újra csak azt tudom írni, amit a Csomótündér kapcsán is megtettem: felnőttként is izgalmas volt olvasni a könyvet és olykor alig vártam a következő olvasási lehetőséget.(„Nyugodtan fürödjetek még, nem gond.” „Mit is keresel? A zöld kisautódat? Ja, véletlenül azt tettem bele könyvjelzőként a könyvbe, bocsánat!”, ”Még egy mesét megnézni? De csak egy rövidet és közösen válasszátok ki! Jó, lehet akkor két nagyon, nagyon rövid”)

S mi a sokadik tanulsága a könyvnek? Az, hogy a gyerekek nagyon rugalmasak és megbocsátóak: annyira akarnak minket szeretni, hogy hacsak nem rontunk el valamit végérvényesen (de az már biztosan büntetőjogi kategóriába is esik), akkor mindig van esély rendezni velük a kapcsolatunkat. Szóval, ha éppen sokat dolgozol, vagy épp vizsgára készülsz, esetleg egyszerűen rossz napod volt, és türelmetlen, kiabálós voltál vele, akkor bocsáss meg magadnak ezért, mert a gyereked már rég megtette, ha utána kapott annyit belőled, amennyi feltöltötte a minimum szülői szeretetkészletét.

S ha a felnőtt korú családtagok is megbántódtak valamin, akkor őket pedig engeszteld ki a közös szeretetnyelveteken...

 

borkavilaga.com - Anikó és Artúr

recenziók a gyerek- és a felnőttirodalomból

Szerző: Gelányi Anikó



Vissza a bejegyzésekhez