Gorondi (Balla) Orsolya

Robogány Veronika

Borka a takaró alatt

Az ismeretlen nagyon félelmetes tud lenni. Nem látom, nem értem, csak érzem, hogy ott rezeg a levegőben, esetleg az ajtón keresztül bekúszik egy indulatos hang, egy csattanás. Nem is értem, hogy a harag milyen szavakká formálódik, és ha mégis, azt akkor sem, hogy miért mondják vagy kiabálják bele a világba, netán éppen egymás arcába. Hiába bújok a takaró alá, szorítom a kezeimet olyan erősen, ahogy csak tudom, a füleimre, egyre csak érzem, hogy valami ott feszül a levegőben, és ehhez valahogy nekem is közöm van. Miattam veszekednek? Azért, mert fürdés után még nem akartam lefeküdni, és sírva követeltem, hogy játsszunk még egyet, vagy mert rossz jegyet hoztam haza, esetleg mert olyan haverokkal lógok, akiket tudom, hogy nem kedvelnek?

Bármelyik életkorban félelmetes, ha a létünket meghatározó két ember egymásnak esik, indulattal szól, fordul a másikhoz. Nem lehet függetlenedni tőle. Mert mi van, ha miattam mérgesek egymásra? És mi van, ha már nem is szeretik egymást? Ezt a két kérdést én is fel tudom idézni a saját gyerekkoromból, a hozzájuk tapadó szorongással együtt, pedig se nem gyakran, se nem gorombán veszekedtek egymással a szüleim. De nekem már egy fél füllel elkapott vita is elég volt ahhoz, hogy árnyék boruljon rám, és szorongva gondoljak arra, mi lesz,  ha….

Többször szorult össze a szívem felnőttként is, amikor indulatosan szóltam valamelyik gyerekemhez, és láttam, ahogy a rémület átsuhan a pici arcon. Előfordult olyan is, hogy nem tudtuk megállni, és a gyerekek előtt szólalkoztunk össze valamin. Ezek akkor jóvátehetetlennek tűnnek, de változtatni nem lehet rajtuk: megtörtént, kimondatott. Már írtam, hogy nálunk a vihar hirtelen kerekedik és csap le, azután ahogy jött, olyan gyorsan távozik is. De a derült ég kékje mögött ott maradnak a gyermeklélekben a villámcsapások nyomai. Ilyenkor mindannyiunknak gyógyító, ha kis idő elteltével le tudunk ülni, el tudjuk mondani, hogy mi miért történt (lehet, hogy nincs könnyen megfogható, észszerű indok, egyszerűen csak valami túl sok volt, vagy túl fáradtak voltunk, mindegy), fontos, hogy értsék, lássák, nem volt jó, ami és ahogyan történt. Ahogy a világ sem úszhat örökös napsütésben, úgy a mi családunk egén is összegyűlhetnek a felhők. Vannak családok, ahol mindig fátyolfelhő homályosítja az eget, van, ahol folytonosan szitál az eső. Van, ahol néha esik, máskor fúj, megint máskor süt a nap. Nálunk néha hirtelen nyári zivatar támad, olykor viharos széllel, azután kitisztul. Ezekkel az elemekkel együtt élünk, részei a mi egünknek. Lehet, kell róluk beszélni, mert akkor már nem lesznek ismeretlenek, nem lesznek annyira félelmetesek, bár persze ettől még fájhatnak. Abban bízom sok más anyával együtt, hogy a gyerekeink szeretettankja van annyira tele, hogy ezekben az érzelmileg terhes pillanatokban is van elég tartalékuk a továbbinduláshoz. Ahogy abban is bízom, sőt tudom is, hogy egy bizonyos szinten lehet és kell beszélni velük arról, hogy mi miért történt, és ennek mennyire van vagy éppen egyáltalán nincs köze hozzájuk.

Jó néha kívülről ránézni saját veszekedős mivoltunkra, vagy – ahogy Borka teszi – nagyszüleinkére, dédszüleinkére. Nem szégyellni kell az esendőséget, nem elkendőzni. Talán idővel egyes dolgokon még nevetni is tudunk. Talán pont a ránézés közben születik meg bennünk vagy bennük egy-egy helyzet megoldásának a kulcsa. A veszekedéseink és ahogy bánunk velük ugyanúgy a családi örökség részei, igaz, nem a dicsőséges fajtából. De emberiek. Mi magunk vagyunk. Bánjunk hát velük emberségesen!

 

 

Borka világába hirtelen csap be a mennykő. Egy békés éjszaka után arra ébred, hogy a konyhában veszekednek a szülei. Nem tudja, mennyire komoly a vita, csak az indulatos hangokat hallja.

Ha játszunk egy kicsit, és belebújunk Borka bőrébe, könnyebben feltérképezhetjük az érzéseit: álmos, aggódó, bizonytalan, csalódott, fájdalmas, félelemmel teli, feszült, gondterhelt, ijedt, magányos, megdöbbent, megrémült, szégyenkező, szomorú, szorongó, tanácstalan, tehetetlen, zaklatott. Ugye mennyiféle lehetséges érzés dübörög a kis szívében, miközben a szüleit hallgatja?

Borka még nem tudja megnevezni az érzéseit, nem is tudatosítja őket. Érzéseinek és szükségleteinek (biztonság, elfogadás, összetartozás, harmónia stb.) végiggondolása segíthetné abban, hogy megfogalmazza kérdését, kérését a szülei felé. Ha ismerte volna az Erőszakmentes és Együttműködő Kommunikáció (EMK) lépéseit, ez a módszer erősíthette volna Borkát, hogy el is mondja azt, ami zavarja, de közben ne bántsa meg a szüleit, ne hozza őket kellemetlen helyzetbe. (Ha érdekel, a módszerről magáról többet hallhatsz az alábbi előadásban: https://www.youtube.com/watch?v=g8dDDtjrrow.)

Borka azonban még kislány, a mesék szövik át a gondolatvilágát. Beindul hát a fantáziája, elképzeli az indulat különböző arcait, ami csak még több szorongást kelt benne:  esetleg őt is bevonják a vitába? Talán mérgükben, tehetetlenségükben bántani fogják?  – és a takaró alá menekül. Első ijedtsége után azonban eszébe jut Varázsruhája, az a csodatévő tárgy, amely segít a bajban, és elindul megoldást kereső útjára.

Hiszi, hogy ami elromlott, azt meg is lehet javítani. Ezt tanulta, ezt látta, ez a minta rögzült benne. Ez a működési mechanizmus, “az nem lehet, hogy a vita állandósuljon, biztos van valami feloldás”, lehet vigasz számunkra is, akikkel előfordult már, hogy veszekedtünk a gyermekünk előtt. Sőt, ennek üzenete is van: látott a gyermekünk már olyan példát, hogy veszekedve is KAPCSOLATban maradunk, és megoldjuk a problémát vagy feloldjuk a feszültséget. Borka látott, hallott már veszekedést, és hiszi, hogy visszatérhet a békesség, mert vissza szokott térni. Talán bűntudata miatt, hogy esetleg ő is okozója volt a mai vitának, részt akar vállalni  a megoldásban, felelősséget vállal. Elkezdi a HOGYAN érdekelni a félelmetes gondolatok helyett, azt keresi, miképp oldhatja fel a konfliktust, miként segíthet.

Konfliktusaink vannak, főleg azzal, aki nagyon közel áll hozzánk, de ha sikerül KAPCSOLATban maradni a másikkal, és a gyermek(ek) előtt, a rájuk tartozó mélységben ezt őszintén és hitelesen vállalni, ezzel azt az üzenetet közvetítjük, hogy VITATKOZUNK, de szeretjük egymást, nem azonos a véleményünk, de összetartozunk. És ilyenkor már jó úton vagyunk. Minden apró lépés EGY LÉPÉS előre. Örüljünk a lépéseinknek, emberségesen.

Kérdések, amelyekről a Te saját beszélgetőkuckódban gondolkodhatsz:

Előfordult már, hogy veszekedtetek a gyermeketek előtt?

Milyen érzések voltak benned, és mit gondolsz, mit érezhetett a kislányod/kisfiad?

Hogyan oldottátok meg a konfliktust a pároddal, és mit kommunikáltatok a gyermeketek felé?

Elégedett voltál a megoldással, feloldással?

A következő alkalommal eszedbe jutnak a tanulságok? Ha valamit elrontottál, sikerül kijavítani, másként mondani?

borkavilaga.com – Beszélgetősarok

mentálhigiénés szakemberek

Szerzők: Gorondi Orsolya, Robogány Veronika

 

 

 

 

 

 

borkavilaga.com – Beszélgetősarok

mentálhigiénés szakemberek

Szerzők: Gorondi Orsolya, Robogány Veronika

Nem patikamérlegen mérjük....

... avagy: Lefektetési procedúra – kicsik között

 

Azon gondolkodom, hogy miért húzódik el gyakran (mindig?) az esti lefektetés. Ami olyan egyszerű lenne – a vacsora, fürdés –, mégis nehezen lépünk az egyik kötelező programból a másikba. Így, ami a hab a tortán, a mese és a hozzá kapcsolódó beszélgetés, az összebújás a gyerekekkel, az együtt töltött „minőségi idő” sokszor lerövidül, vagy csak jelzésszerűen marad meg: puszi, jó éjszakát, simogatás, néhány közösen elmondott gondolat a napról.

Mire a meséhez érünk, gyakran ólmos fáradtság üli meg a végtagjaimat, és nehéz belekezdeni az olvasásba. Pedig mindig megéri, mert ilyenkor érzem, hogy mindenki figyel a mesére és közben egymásra is. Csend lesz és nyugalom.

Borkának sem könnyű befejeznie a napot, újabb és újabb játékra hívja a szüleit. „Papa pörgess meg….!”

 

Vajon meddig jó, ha engedek? – kérdezem magamtól gyakran. Este indulnak el a legjobb beszélgetések a fürdőszobában, öltözködés közben és a mese után. Már amennyiben eljutunk egyáltalán a meséig…. Még egy utolsó kérdés, még egy utólsó játék….. De a nap végi fáradtság és a “keretek” tartása határt szab a vég nélküli mulatságnak, búcsúzkodásnak. Kereteknek nevezem a kötelező gyakorlatokat (vacsora, fürdés) és a tapasztalatot, hogy másnap korán indul a nap, és a fáradt kisgyerekkel nyűgös lesz a reggel. Így aztán győz a józan ész, és ágyba terelem őket.

Mégis ott dübörög bennem a kérdés sokszor, vajon mi zakatol a gyerekek fejében, szívében ilyenkor? Miért enged el nehezen, ha lefekvésről van szó? Hiányzunk? Napközben történt valami, amit még nem tudott, nem mert elmesélni, és most kikívánkozik belőle? Nagyon jó volt a mai nap, és nem akarja befejezni? Fél, hogy vajon mit hoz a holnap? Valami olyasmit hallott, látott, tanult ma, amit még nem ért, és ez mocorog benne? Túl sok inger érte őt a mai nap? Valószínűleg minden válaszban van igazság, és mindenkinél más a válasz.

 

 

Kérdések, amiről a Te saját beszélgetőkuckódban gondolkodhatsz:

Nálatok, hogyan zajlik az esti fektetés?

Te elégedett vagy a kialakult gyakorlattal, az esti “szertatásokkal” vagy van még, amit csiszolni szeretnél?

Ha igen, min változtatnál és hogyan?

 

 

borkavilaga.com – Beszélgetősarok

mentálhigiénés szakemberek

Szerzők: Gorondi Orsolya, Robogány Veronika

 

 

.... elveszünk-e vagy utat találunk a szabályok erdejében? - egy felnövekvő családban

 

 

Határokat kijelölni és megtartani, következetesnek maradni... számomra ezek a gyermeknevelés kapcsán talán a legnehezebben megvalósítható, jóllehet alapvetően fontosnak tartott feladatok. Nem kérdés, hogy létszükség a gyerekeknek, hogy tudják, honnan hová, mettől meddig. És könnyebbség a szülőnek is, ha tudja, mely játékszabályok szerint folyik a családi élet, mihez tartsa magát ő, mit várhat el a gyerekeitől.

 

Nálunk leginkább két dolog tudja felülírni a szabályok olykor kusza rendszerét: az érzelmek és a fáradtság. Nem büszkén, de elismerem, hogy van a kimerültségnek az a foka, amikor legyintek: „Csináljátok!” És van az az érzelmi szükséghelyzet, ami a rutin és a megszokás fölé emel: most szükséged van rám, én pedig le tudom tenni a tollat vagy a fakanalat, fel tudok kelni, és oda tudok menni, hogy csak rád figyeljek, csak a tiéd legyek.

 

A dolgot tovább cifrázza, hogy gyermekeink cseperedésével a szabályrendszer is alakul: itt kijön egy dugó – ott újabb csatorna nyílik, mely újabb reguláért kiált. Mit és mennyit nyomogathat egy kamasz, vagy éppen mi a szemtelenségnek és visszabeszélésnek az a foka, ami még elviselhető, vagy ami már retorziót kíván?

És bár ez irányú személyes tapasztalatom még nincsen, de biztosan lesz majd a felnőtt életüknek is egy, a miénkhez köthető szabály- és határrendszere, amikor sejtésem szerint fordul is a kocka: meddig és hogyan engednek majd be minket a saját önálló életükbe, mennyire akarják majd, hogy hívjuk vagy látogassuk őket, szóljunk vagy ne szóljunk bele az ő gyermeknevelésükbe... Ez pedig már kamaszodó gyerekeimet elnézve közelebb van, mint gondolnám: már most ott nyiladozik, küzd bennük az önállóságra való törekvés, az a része az életüknek, amit csakis maguknak akarnak megtartani, ahová hiába kopogtatok, nem mindig nyitnak ajtót. Ez néha nagyon tud fájni, de idővel én is tanulom, hogy az ő határaik tiszteletben tartása és (bizonyos kereteken belül) az ő különcségeik elfogadása olykor ki tudja nyitni azt az ajtót. És ahová annak idején rendszerint nagyon könnyen beléphettem, most meghívást kapok, és megható dolog íly módon vendégségbe érkezni.

A szabályok és határok sokaságának rögzült és változó erdejében van egy számomra különösen kedves szabállyá lett szokás, ami gyermekeink éltesedő korának ellenére is igen biztosan tartja magát: az esti mese, nagykorú nevén: az esti felolvasás. Erre a nagykamasz is bejön a szobába, a kiskamasz és a kamaszodás küszöbén álló mellé kuporodik, és az éppen soron lévő világirodalmi elbeszélés izgalmas eseményein túl kifinomult hallással füleli, hogy az igen fáradt apukája mikor olvas „kíséret” helyett „kísértetet”, vagy hogyan lesz a papíron „sértés”-ből „sertés”. Én csak a hahotázást hallom odakintről, és magamban boldogan nyugtázom, hogy bizonyos szokásokból sosem elég....

 

 

Kérdések, amiről a Te saját beszélgetőkuckódban gondolkodhatsz:

Mik azok a leglényegibb szabályok és határok, melyekből semmiképp nem engedek?

Melyek azok, ahol érzem, hogy olykor görcsösek, ösztönösen talán másképp csinálnám?

Minden rögzült szokásról és szabályról elmondhatom, hogy azok értünk vannak és nem fordítva, mi őértük?

Miből áll a szülői tekintélyem? Pusztán a szigorú szabályok és határok tartják fenn?

Elhiszem-e, hogy olykor az odahajolás és odaadás inkább közelít, mintsem felborítja a fennálló rendet?

 

borkavilaga.com – Beszélgetősarok

mentálhigiénés szakemberek

Szerzők: Gorondi Orsolya, Robogány Veronika

 

HOGYAN VESZEKEDÜNK?

 

 

Ez az írás két mentálhigiénés szakember tollából, személyes hangon szól a veszekedés hogyanjáról, arról, hogy mit láttunk a szüleinktől, nagyszüleinktől, és a felelősségünkről is, hogy milyen mintát mutatunk mi a kisebbeknek.  

 

Jaj, lányok, ne marakodjatok már! – nem is szeretném tudni, hányszor szaladt ki már ez a mondat a számon. Egy olyan fohász, mely eleve kudarcra van ítélve. Egyfelől, mert a feszültség, az indulat mindig is ott lappang a mindennapi életünkben, másfelől, mert a vulkánok mélyén ott lapuló érzések előbb-utóbb mindig megtalálják az utat, hogy a felszínre törjenek. Nálunk talán többször és hangosabban is. Most, hogy gondolatban felkapaszkodtam a családfánk emlékágain, és kutattam a régi, feszültséggel vagy éppen hangzavarral teli emlékek között, hamar ráleltem ismétlődő ritmusokra, melyek több nemzedék óta lüktetnek a mi fánk ágai-bogai között. Más ez a ritmus az anyai, más az apai ágakon. Az anyai oldal egyértelműen kicsattanó, olykor-olykor nagyot szól, ekkor az érzelmek kitörésébe az egész fa beleremeg. Az apai oldal csendesebb, de a – nemegyszer elfojtott – feszültség ott rezeg a levelek között, halkabb, de a fát valószínűleg éppúgy megviseli, mint a hangos felcsattanások.

 

A fa újabb hajtásai pedig viszik magukkal tovább vagy ezt, vagy azt, néha talán egészen újféle taktusokat is. De ahogy elnézem, a zsigeri reakciók javarészt szépen továbbszállnak ágról-ágra, és már a friss hajtásokon is látom néha, hogy így vagy úgy, de ugyanazt a dallamot játsszák. Milyen könnyű is hátradőlve megadni magamat ennek a régóta élő-lüktető ritmusnak! Levenni a felelősséget a saját vállamról, azzal, hogy én csak azt zengem tovább, amit az előző generációk belém muzsikáltak. Pedig sokszor észlelem a pillanatot, hogy most dönthetek: kicsattanok, vagy engedek egy másféle hangnak. Nyilván teljesen sosem bújhatunk ki a bőrünkből. A gyerekként átélt veszekedések, feszültségek, kiengedett vagy elfojtott indulatok nagyon mélyen belénk költöztek, s leginkább ösztönösen újra meg újra utat találnak maguknak. De itt is vannak üres lapok, vagy olyan megírottak, amelyekre kívülről, távolabbról is rá tudok nézni. Sokszor érzem a felkínált lehetőséget, hogy most megtörhetem a régi dinamikát, írhatom másként a ritmust. Olykor megteszem, máskor nem sikerül.

 

Ahogy a konfliktusaink mikéntje és hogyanja öröklődik, úgy a rájuk adott válaszok is sokszor felfűzhetők a családfa ágaira. Zsigerből jöhet az, ahogy gondolkodás nélkül visszakiabálunk, esetleg gúnyosan elhúzzuk a szánk szélét, vagy éppen konokul hallgatunk. Szerencsére a mi felcsattanós családunkban van egy viszonylag kellemes válaszadási forma is, ami általában elég jól működik. A humor. Ez már egy öregebb, nagyapai ágra nyúlik vissza: apai nagyapámat nem ismertem, de az elbeszélésekből élénkem előttem van, ahogy egy komolyabb kifakadás után a bajsza alatt mosolyogva fütyörészni kezd, és ez, igaz, néha hosszabb idő elteltével, de nagymamámat is leveszi a lábáról. Hasonlóan bánt ezzel apukám is, és férjem, noha hozott ág, szintén ösztönösen jól bírja ezt a válaszadási készséget. Talán valahol ezt a mintát is kerestem, amikor párt választottam? Sejtettem, hogy az én kitöréseim egy másik vulkánt nehezen, de egy fütyörészős huncutságot jobban el tudnak majd viselni?

Persze a felelősséget így sem úszhatom meg. Mert amin és ahogy vitatkozunk, az bizony tovább száll a fánk frissebb hajtásai felé is. Szép az ősökkel példálózni, de a döntés naponta és helyzetenként az enyém: a régi ritmust járom, vagy néha van erőm és bátorságom újabb, lágyabb szólamokhoz is?

 

 

Gyakorlati tipp - Elég kicsiben kezdeni

Sokszor segíthet, főleg kisebb gyerekeknél, ha nagyon nekikeserednek, fáradtak, hisztiznek, hogy nyugodt hangon (nem mindig egyszerű) megkérdezzük: Fáj-e valami? Szomorú vagy? Haragszol valamiért? Kényelmetlen valami? stb. A gyerekek, különösen egy bizonyos pont után, már maguk sem tudják, miért sírnak, ekkor az ilyen kérdések nekünk és nekik is segíthetnek kicsit megnyugodni.

 

 

 



Vissza a bejegyzésekhez