Gorondi (Balla) Orsolya

Robogány Veronika

....és ami mögötte van

 

„Ez egy jó apropó arra, hogy ünnepeljünk!” Amikor a veszekedéseink hátteréről gondolkodtam, valamiért ez a mondat is előbukkant. Természetesen nem azért, mert ünnepelni szeretném azt, amit inkább bánok vagy szégyellek. Sokkal inkább azért, mert ez a mondat is azt igazolja, hogy sokféle érzés, szándék , vágy kavarog bennünk, de ritkán tudjuk őket spontán megélni: kell hozzájuk egy apropó.

Szerintem a veszekedéseinkkel és kiborulásainkkal is sokszor hasonló a helyzet: jó apropók. Kell egy rossz szó, görbe nézés, buta mulasztás, szerencsétlen mondat, hogy az a számtalan feszültség, bánat, elégedetlenség alkalmanként kitörhessen belőlünk. Borka történeteiben sem feltétlenül az asztalon felejtett szerszámos láda, kesze-kuszaság veri ki a biztosítékot. Sőt, biztos vagyok benne, hogy egy jobb napunkon egy sóhajtás kíséretében egyszerűen fognánk magunkat és elpakolnánk.  Ha pedig épp egy rosszabb napunk van, és kifakadunk, akkor sem feltétlenül a piszkos csavarhúzó vagy az asztal közepén heverő kalapács az, ami miatt zsörtölődünk – sokkal inkább olyan érzések bújhatnak meg mögötte, mint a figyelem, segítés, megbecsülés hiánya, az elhanyagoltság érzése, annak a feszültsége, hogy nem vagyok teljesen szabad – lehet, hogy kerékpárra pattannék és kitekernék a világba, helyette itthon robotolok, teszem a dolgom és ő még arra sem képes, hogy a szerszámokat eltegye maga után!

Ne becsüljük alá azt az érzelmi tengert, ami valamennyiünkben ott kavarog. Vannak, akik bámulatosan tudják fegyelmezni magukat, mások minden piszlicsáré dolog miatt panaszkodnak, hangoskodnak. Mindegy, hogy mélyre zárjuk őket, és bár azt hisszük, jól elrejtettünk, azok a mélyben szép csöndben munkálkodnak, hogy aztán egy váratlan pillanatban valami ürügyén tízszeres erővel törjenek ki –, vagy éppen folyton a felszínen tartjuk őket, és magunkat és a környezetünket terheljük vele: néha jó szembenézni velük, tisztázni őket: Mi bánt? Mi hiányzik? Hogy érzem valójában magam? A tisztázó kérdések nemcsak önmagunkban segíthetnek rendet rakni, de a körülöttünk lévő viszonyainkban is.

Végezetül pedig ne feledjük, hogy sokszor éppen mi vagyunk azok, akik azt a fránya szerszámos ládát ott felejtettük. Ha a másik ránk kiabál, vegyük a fáradtságot, és ne elégedjünk meg annyival, hogy morogva összepakoljuk, esetleg visszakiabálunk. Ha nem is akkor és ott, de találjunk időt arra, hogy a szerszámos láda mögé nézzünk, lássuk meg a társunkban a férfit / a nőt, az embert, akinek érzései, vágyai, hiányai, szomorúságai vannak. Keressük egymást a szétszórt szennyes, az elől hagyott játékok, a mosatlan edények mögött! És próbáljuk meg meglátni a másikat a panaszok, a felemelt hang, a sírás és panaszkodás rejtekében! Lehet, hogy egész mást találunk, mint elsőre sejtettük volna! Gazdagabbat, izgalmasabbat, talán fájóbbat, de biztosan többet, mint néhány szétszórt szerszám...

Amikor elszakad a húr....

 

Van úgy, hogy elönt az érzelmi árvíz. Akkor és ott csak az számít, hogy az érzelmeim, érzéseim szabad utat kapjanak. Az érzések egész tengere zakatol ilyenkor bennem, egyszerre vagyok:

dühös, csalódott, elkeseredett, elégedetlen, elkedvetlenedett, elképedt, elkeseredett, erőtlen, fásult, félelemmel teli, felindult, feszült, haragos, ideges, szomorú, tehetetlen, zaklatott.....

és ez a tenger felülírja az értelmet. Az érzéseim és a racionalitás egyensúlya teljesen eltolónak az érzések túlsúlya felé, ezért nem tudok gondolkodni. Tudom, hogyha megnevezném és tudatosítanám az érzéseimet, azt, hogy milyen szükségleteim hiányából fakadnak, tudnék VELÜK bánni. Meg tudnám fogalmazni mi van bennem és legalább egy kérést ki tudnék sajtolni magamból. Ha tudnék gondolkodni....ilyenkor érzem, hogy elég volt, most elszakadt bennem valami és még az sem fáj, ha akkor hirtelen, rombolok magam körül.

Ismerős a helyzet? Nekem segít ha hagyok magamnak időt, ha engedem, hogy kibugyogjon belőlem ami bennem van és a robbanás után jön a csend. Ha úgy alakul, hogy ez a robbanás valójában, csak bennem zajlik és elvonulok, amíg a vihar lecsendesül, nem lesznek áldozatok körülöttem. Ezért próbálom egyre jobban tudatosítani a bennem lévő érzéseket, a vihar előtt is, hogy ne lepődjek meg....és a vihar után is, hogy megszelídíthessem őket. Vihar közben, azonban még nehezen sikerül. Olyankor „Engedem, hadd menjen...Szaladjon kifelé belőlem”....és „Villámlik mennydörög..”

A hurrikán mértéke attól is függ, hogy hogyan reagál a környezetem. Ijedt csenddel, felháborodottan, mérgesen, empatikusan elfogadva, hogy ilyen is van..., megértő hallgatással vagy segíteni akarással.

A legjobb a megértő hallgatás. A csend észhez térít, lelassít, megállít. A segítséget nehéz ilyenkor elfogadnom, pedig milyen nemes gesztus egy ölelés, egy „mit is segíthetek mama”?, az „itt vagyunk, megoldjuk” szerű mondatok. Nem vagyok felelős az érzéseimért, de ott érzem a felelősségemet, hogy amikor tudatosítom őket, mit kezdek velük. Keresem, hogy jobban ismerjem magam, hogy felkészüljek a vihart hozó helyzetekre. Próbálom megfigyelni, hogy hogyan reagálok arra, ha elfáradok. Ha túl sok a feladat, gondolkozom azon, hogy „miért túl sok most egyszerre a feladat?”, milyen helyzetek azok amelyekben robbanhatok. És próbálom felismerni és megismerni a búvópatakokat: azokat a fájdalmakat, sérüléseket, hiányokat és/vagy a hozzájuk tapadt érzéseket, amelyek beindítják a folyamatokat. Valójában azt, ami mögötte van....

 

Kérdések, amiről a Te saját beszélgető kuckódban gondolkodhatsz:

Gondolkoztál már azon, hogy mi zajlik benned, amikor hirtelen nem tudsz megállj parancsolni a dühödnek? elkeseredettségednek?

Melyek azok a helyzetek, amikor elpattan benned valami?

Mikor volt legutóbb, amikor megállítottad az érzéseid kirobbanását? Milyen „technika” segített ebben? Számoltál tízig? Félrevonultál? Időt kértél? vagy…? Mondj példákat arra, hogy milyen mondatok segíthetnek egy ilyen helyzetben! Ez lehet a Te „best practise” útmutatód.

 

borkavilaga.com – Beszélgetősarok

mentálhigiénés szakemberek

Szerzők: Gorondi Orsolya, Robogány Veronika

 



Vissza a bejegyzésekhez