Hajdu Ágnes

 

borkavilaga.com – Néprajzolás

Néprajz városi vagányoknak

Szerző: Hajdu Ágnes

 

A veszekedés mint eszköz

Figyelem! Nem javaslat, csupán érdekesség! J

A népi kultúra közösségi meghatározottságát, sajátos belső működésmódjait már az első bejegyzésben is igyekeztem hangsúlyozni. Szó esett a – szinte – mindenre kiterjedő szabályokról, melyek az alapvető normákat tükrözik, ahogy az erős családi, rokoni, lokális kapcsolatokról és ezek kettős természetéről is.

Ha ez utóbbi felsorolást kicsit közelebbről szemügyre vesszük, akkor három koncentrikus kört látunk kirajzolódni, melyek középpontját egyetlen személy, az egyén alkotta. Ezek az egyre tágabbá váló körök, azaz közösségek egyre lazább kapcsolatokat jelentettek. (Gondoljuk csak végig, hogy nekünk milyen a kapcsolatunk a szüleinkkel, testvéreinkkel, gyermekeinkkel, és milyen az utcánkban lakó „látásból ismert” emberekkel. E két végpont között természetesen számos átmeneti „fázis” található a személyközi kapcsolatok intenzitását tekintve.) A család–rokon–nem rokon elhatárolás által kirajzolt körökben a kapcsolatok erősségével összefüggésben eltérő szabályok voltak érvényesek, más-más jogosultságai és kötelezettségei voltak az egyénnek.

Az elvárt és elvárható szolidaritás és segítségnyújtás a családban szinte kötelező érvényű volt, míg a nem rokonok esetében az egyéni döntés jóval nagyobb teret kapott. Előbbire érzékletes példa az a gyakorlat, mely nagyon komoly áldozatvállalást jelentett, mégis általános volt: ha egy családban több leánygyermek volt, a fiatalabb lány nem mehetett férjhez nővére(i) előtt, még akkor sem, ha ezzel kedvező lehetőséget szalasztott el. Az is beszédes, hogy a család tagjainak olyan mértékéig viselniük kellett egymás tetteinek következményeit, hogy a gyermekeknek ki kellett fizetniük elhunyt szüleik adósságát.

Az eggyel tágabb, azaz a rokoni körön belül elvárt szolidaritás erénynek számított, azonban csak addig a határig, míg ez a szűkebb család érdekeit nem sértette. A segítségre szoruló rokon magára hagyása alapvetően ellenkezett a közösség normáival. Létezett azonban egy kiskapu, mellyel megakadályozhatták, hogy a szolidaritás hiánya a közösség nemtetszését, rossz megítélését váltsa ki. Ez pedig nem volt más, mint hogy össze „kellett” veszni – de legalábbis összezördülni – a rászoruló, de terhessé vált rokonnal. Az ilyen módon kirobbant – és a faluközösség tudomására jutott – veszekedés mentesítette a rokonságot a segítségnyújtás kötelezettsége alól.  

Ez persze semmiképpen nem egy tipp, végképp nem követendő példa! Mindössze érdekes látni, hogy a veszekedésnek a személyek közti feszültség levezetésén túl milyen szerepe volt a paraszti közösségeken belüli kapcsolatok átrendezésében.

 

 

 

borkavilaga.com – Néprajzolás

Néprajz városi vagányoknak

Szerző: Hajdu Ágnes

 

Aludj baba, aludjál!

Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, nálam két véglet van, ha elalvásról van szó: ahogy leteszem a fejemet, azonnal öntudatlanságba zuhanok (ez a gyakoribb), vagy pedig hosszasan kínlódom, és küzdök a fejemben kavargó gondolatokkal, próbálok – legalább átmenetileg, egy elalvásnyi időre – megszabadulni tőlük. Az utóbbi helyzetre biztosan mindannyiunknak vannak többé-kevésbé bevált technikái, módszerei. Nagy kérdés azonban az, hogy ezek a trükkök mennyire működnek a lefekvést általában amúgy sem kedvelő és minél későbbre halasztani akaró gyerekeknél. Milyen eszköztárunk van, amit bevethetünk a „nem vagyok álmos, nem akarok aludni” álláspont mellett állhatatosan – és persze holtfáradtan – kitartó gyerekek altatásakor?

A titok egyik nyitja lehet a különböző „lelassító rítusok” alkalmazása, melyek közül talán a legősibbek – és legkézenfekvőbbek – az altatók, bölcsődalok. E rövidke kis dalok nagyon erősen alkalomhoz kötöttek, funkciójuk a gyermek elalvásának elősegítése. Ehhez nem csak a dalok szöveg- és dallamvilága járul hozzá, hanem az az ütemes ringatás is, amely kézenfekvő módon társul az altatódalokhoz. Ez a ringást idéző mozgás az altatók lassú, ütemes ritmusában is kifejezésre jut, de ugyanez az andalító, ellazító hatás adja a bölcsők funkcionalitását is.

Az altatók lényegében nem mások, mint a szülő és gyermek közti érzelmi kapcsolat népköltészeti megnyilvánulásai. Szövegük gyakran magában hordozza azt a simogató, cirógató, ringató mozdulatsort, melynek szerepe és fontossága ma már köztudott. Ehhez olyan, a megnyugtatást, lelassítást, elcsendesítést segítő sajátos szókészlet társul, melyet, ha jobban belegondolunk, valamennyien ismerünk. E régies hang- és mozdulatsor-utánzó szavak közül a tente-tente országosan, a csicsija inkább nyugaton és északon, a – különösen lágy hangzású – beli pedig inkább a Kárpát-medence keleti területein volt elterjedt. A bölcsődalokban felbukkanó témák világszerte egységes képet mutatnak: leggyakrabban a családi és tárgyi környezetet (ház, természet) mutatják be, a gyermeknek szóló közvetlen vagy az álmot hívó közvetett megszólítást tartalmaznak, gyakran becéző formulákkal egészülnek ki. Előfordulhatnak még az altatókban ígéretek is, apró ajándékokra vagy a gyermek jövőjére vonatkozóan. (Természetesen nem népköltészeti alkotás, de ha belegondolunk, József Attila Atatója ugyanezeket a motívumokat vonultja fel.)

Az altatók és bölcsődalok sajnálatosan későn kerültek a néprajzi gyűjtők érdeklődési körébe, de azért jónéhány típusát ismerjük. Lássunk néhány ismertebb példát:

Este van már, alkonyul,

 

Nyuszi füle lekonyul,

 

Dorombol a kis cica.

 

Aludj te is, Marika!

 

 

 

 

 

Aludj, baba, aludjál!

 

Feljött már a csillag;

 

Aranyos kis bárány

 

Hazafelé ballag.

 

 

 

Csendesedj, angyalka,

 

Hadd menjen anyuka,

 

Mert sok a munkája!

 

Csicsija, bubuja,

 

Aludjál, angyalka!

 

Aludj, baba, aludjál!

 

Aranyosat álmodjál:

 

A ragyogó csillagokról,

 

Dunán ringó kis ladikról.

 

Aludj, baba, aludjál,

 

Tündérekről álmodjál;

 

Dunán ringó kis ladikban

 

Velük szépen játszódjál!

 

Beli buba, nincsen papa
Elment apa a malomba
megőrölni a lisztecskét
Sütök vele kenyerecskét
Beli beli...

Beli buba bazsarózsa
A mamája elringatja
A mamája elringatja
Szépen álmodozni hagyja
Beli beli...

Beli buba a párnára
Kicsi kutya a szalmára
Beli buba a bölcsőbe
Kicsi madár az erdőbe
Beli beli...

 

Ne idegenkedjünk kipróbálni ezeket az altatókat a gyakorlatban is! Sőt, akár mi magunk is költhetünk kedves, személyre szóló altatókat, nem kell bonyolult alkotófolyamatra gondolni. A recept mindössze a személyes érzelmek egyszerű képekkel való kifejezéséből, az álom kedves megjelenítéséből és – ami talán a legfontosabb – a megnyugtató fizikai kontaktusból (simogatás, ringatás) áll.

Kedves példákat és ihletet erre találtok: http://mek.oszk.hu/06200/06234/html/nepdalok001002.html

 

 

 

 

 

 

 

 

borkavilaga.com – Néprajzolás

Néprajz városi vagányoknak

Szerző: Hajdu Ágnes

 

KONFLIKTUSKEZELÉS? – AZ ŐRZŐ-VÉDŐ KÖZÖSSÉG

 

A népi kultúrára, még inkább a magyar nép hagyományos kultúrájára szeretünk egyfajta letűnt, idillikus világként gondolni, akár egy kimerevített képre, melyen ünnepi viseletbe öltözött mosolygó fiatalok táncolnak cigányzenészek muzsikájára, fehérre meszelt házak takaros portáin. És persze a piros muskátli sem hiányozhat az ablakból. (Az igazat megvallva, még örülhetünk is, ha valakinek ez a kép sejlik fel a népi kultúra említése kapcsán, nem csak a hortobágyi csikósbemutatók „betyárromantikája” vagy a csomagolásokat elárasztó „kalocsai” minták.) Ezt a nosztalgiától sem mentes, sematikus képet számos tényező és irányzat építgette és erősítette, a 19. századi nemzeti romantikától napjaink fenntarthatósági és biodivatjáig.

 

Mit látunk viszont akkor, ha arra vállalkozunk, hogy e mögé az idilli kép mögé nézünk, és mélyebbre ásunk a népi kultúra természetét, rendszerszerűségeit kutatva?

Mi mondható el a családon belüli konfliktusokról, nézeteltérésekről, hogy zajlottak és rendeződtek ezek a népi kultúrában?

 

Részben a családi gazdálkodás szerkezetéből, részben az uralkodó erkölcsi normákból adódóan a családalapítás és a családhoz tartozás a népi kultúrában lényegében kötelező érvényű volt. (Az agglegényeket és vénlányokat a közösség lenézte, ahogy erről számos csúfoló is tanúskodik.) A paraszti társadalom közösségi jellege miatt számos, ma már a magánszféra körébe tartozó történés, esemény is a falusi nyilvánosság előtt zajlott. A családon belüli esetleges nézeteltéréseket, konfliktusokat igyekeztek ettől a nyilvános szférától távol tartani, hiszen ha ezek a külső szemlélő számára nyilvánvalóvá váltak, akkor a falu hamar szájára vette az érintetteket, mely szégyennek számított. Ez nem azt jelentette, hogy ne lettek volna ilyen természetű konfliktusok, pusztán azt, hogy igyekeztek ezeket elrejteni a közösség figyelő tekintete elöl.   

 

A konfliktusok és a konfliktuskezelés mikéntjéről – és általában az érzelmek megéléséről – a paraszti közösségekben tehát nem sok mindent tudunk, azonban ez a tény már önmagában beszédes. Lássuk, miért!

 

A hagyományos paraszti kultúra egy zárt világ, melynek saját, belső logikáját mai, urbánus, fogyasztói társadalmi közeghez szokott alapállásunkból akár nehézkes is lehet átlátnunk, megértenünk. Népi kultúránkban az élet valamennyi területére egy erős szabályrendszer vonatkozik, mely kifejezésre juttatja, a gyakorlatba ülteti a közösség normarendszerét, s melyet a közösség tagjai észrevétlenül, gyermek- és fiatalkorukban, belenevelődéssel sajátítanak el. A rendszer működését a mainál sokkal erősebb családi, rokoni és települési szintű kapcsolatok szavatolják.

 

Ez a szabály- és normarendszer kettős természetű: egyrészt számos helyzetben kényszerítő erővel bír, a szokás hatalma gyakran nem hagy teret az egyéni döntéseknek. Hozzá kell tenni, hogy ez sok esetben akár automatikusan is működhet, a közösség által helyesnek ítélt döntés magától értetődőnek tetszik, legyen szó a családi gazdaság továbbviteléről, a lakóhelytől távoli ideiglenes munkavállalásról vagy akár a párválasztásról. Másrészről viszont ez a sűrű és erős háló védi is az egyéneket, és összetartja a közösség tagjait. Ennek érzékletes példája a kaláka, a nagyobb házkörüli vagy mezőgazdasági munkák elvégzésére szerveződő kölcsönös csoportos segítségnyújtás, vagy a gyermekágyas anyának a komatál küldés, melynek célja, hogy megkönnyítsék a kisgyermekes nők háztartási teendőit.

 

E jelenségek egyik velejárója, hogy a népi kultúra alapvetően közösségi természetű, mind lokális, azaz települési, mind pedig az egyes családok szintjén. A faluközösség legkisebb értelmezhető eleme – részben a gazdálkodás szempontjai miatt – a család. Az egyén mint önálló társadalmi egység, viszonyítási pont ismeretlen volt.

 

Ha e tradicionális közegtől távolálló módon, az egyén nézőpontjából szemléljük ezt a helyzetet, akkor azt mondhatjuk, hogy az egyén szigorú közösségi kontroll alatt, rugalmatlan körülmények között élt, ugyanakkor amennyiben a szabályok betartásával belesimult a közösségbe, akkor annak megbecsült tagjává vált, aki számíthatott a közösség tagjaira, ha a helyzet úgy kívánta, segítségükre. Nyilvánvaló, hogy ez a döntés senkiben nem merült fel ilyen módon, azonban az idősebb generációktól látott minták és magatartásmódok elsajátításával és továbbörökítésével lényegében ezt a választást hozták meg.  

 

Mi vajon mit örökítünk tovább?

 

 



Vissza a bejegyzésekhez