Vendégségben Borkánál

Szerző: Szigeti Hajni, a Nők Lapja újságírója

 

 

HOGYAN CSINÁLJAM, HOGY JÓ TESTVÉREK LEGYENEK?

 

 

Az utóbbi években a konfliktuskezeléssel töltött időm tetemes részét az teszi ki, hogy három gyereket próbálok úgy csoportosítani, hogy mindenki boldog legyen. 4, 7 és 9 évesek.

A küldetés szinte lehetetlen, mert ha kettő még – valamiféle csoda folytán – békében el is játszana egymással, biztos, hogy a harmadik odamegy, és belepiszkál. Aztán jön a menetrendszerinti visítás.

 

Egy pszichológussal beszélgetve legutóbb azt a tanácsot kaptam, hogy hagyjam, hadd ne szeressék egymást a gyerekeim. Amikor az édes Kornél szeretné megpuszilni a bátyját, aki undorodva menekül előle, hagyjam. Ha a nagy nem akarja, hogy megpuszilja a testvére, joga van meghúzni a határt. Utána viszont figyelmeztessem Barnit is, ha a sikító Kata puha pofiját szeretné „megzabálni”, hogy „helló, látod, most ő nem akarja”. Vagy amikor Barni felsorolja, hogy kiket szeret, és lazán kihagyja Kornélt. Az anyai szív papírként szakad el ilyenkor. Viszont (állítólag) hegyi beszéd helyett hagyni kell, nem erőltetni a szeretést – jön majd magától.

És tényleg, mert közben ott a másik oldal. Például amikor Barni, a nagy iskolás, a síró Kornélt kézen fogva kíséri be az ovisoknak szervezett iskolai játszófoglalkozásra, ahova nem mert egyedül bemenni. Tehát bírja azért kicsit. Vagy csak ragaszkodik hozzá, mint Garfield Ubulhoz? Mindenestre megengedjük, hogy legyenek negatív érzelmeik egymás iránt, viszont arra törekszünk, hogy – Garfield után szabadon – vita címén ne az asztalról rúgják le a másikat, hanem kulturáltabban ne szeressenek.

 

Olvastam egy amerikai anyuka cikkét arról, ő mit tesz azért, hogy jó testvéreket neveljen. Pontokba is szedte.

1. Nem hasonlítgatja őket, és nem is versenyezteti azért, hogy megcsináljanak valamit. Nem mondja, hogy „nézd, Barninak már üres a tányérja, Kata, gyorsan edd meg te is a brokkolilevest!”. Néha ugyan le kell harapnia a nyelvét, mert neki is ez lenne az első reakciója, de nem akar a gyerekek közé árkot ásni. Ez nekem is megy.

2. Nem avatkozik be a testvérek vitájába vagy játékába, nem feltétlenül tesz igazságot. Rájött, hogy a gyerekei jobban eljátszanak, könnyebben elrendezik a vitákat, ha tudják, hogy a felnőtt nem áll ott mellettük, ugrásra készen. Persze, ha a nézeteltérés verekedésbe torkollik, vagy egyikük érzéseit komolyan megbántják, az más helyzet. De ha csak azon balhéznak, hogy ki melyik figurával játsszon, akkor inkább ül a „pálya” szélén, és várja, hogy a maguk módján jussanak dűlőre. Hogy megtanuljanak tárgyalni és megosztani. Hadd tanulja meg a kisebb is, miként állhat ki magáért. Ne számítson mindig arra, hogy majd jön az anyukája, és lemeccseli helyette. Azóta sokszor gondolok erre a mondatra, és próbálom Kornélt bíztatni, amikor panaszkodik, hogy „Barni elvette, nem adja, nem engedi…”. Menjünk vissza hozzá együtt, és hallgatom, ahogy megegyeztek, annyiban még segítek, hogy odateszem melléd magamat mint szülői tekintélyt (haha!), de neked kell beszélned. Nehéz, mert a mi kisebbik fiunk olyan engedékeny és jó természetű, hogy a nagydumás báty simán rábeszéli a saját igazára, és a kicsi még csak nem is bánja. Jó neki úgy is tulajdonképpen.

3. Empátiát ébreszt. Ha az egyik gyereke amiatt panaszkodik, hogy a másik ilyen-olyan volt vele, megpróbálja elmagyarázni neki, vajon miért tette ezt a tesója – lehet, hogy éhes, álmos, fáradt, izgul, nincs jól… Támadás és harag helyett arra biztatja, hogy először gondoljon bele: vajon miért mérges, miért kiabált rá a testvére? Lehet, hogy nem is vele van baja, nem is akarta megbántani, hanem…? Narráció, kihangosítás – ez nálunk is folyamatos.

4. Közös szoba, közös ágy. Az ő fiai közös ágyban alszanak, és a lányai is. A fiúk 9 és 7 évesek, a lányok 5 és 2. Egyszerűen azért alakult így a fiúknál, mert, bár külön ágyban aludtak, amikor már a kisebb is tudott jönni-menni, rendszeresen a nagy mellett találták reggel, így inkább vettek nekik egy duplaágyat. Szerinte a közös szoba erősíti az egy-csapatban-játszunk érzést. Közös felelősség, közös rendrakás, közös esti sutyorgás… Nálunk mindenki saját szobát szeretne, ehelyett per pillanat tanuljuk a társas együttélést.

5. Segítséget kér a gyerekektől. Például abban, hogy a nagyok vigyázzanak a kisebbekre, olvassanak nekik, mondókázzanak. Így épül bennük a felelősség a másik iránt, és a tudat, hogy képesek megoldani egy feladatot, gondozni egy kisebbet. Ó, ha feladat van, akkor a mieink is hadba állnak, és felelősen teljesítenek. Hogy aztán, amint véget ért a megbízás, kezdődjön újra a Balhé. Nagybetűs. „Gyerekek” – mondjuk egymásnak a férjemmel felváltva. Éppen az, akinek nem remeg még idegesen a szemhéja.



Vissza a bejegyzésekhez