A család...

Szerintünk a család...


A család szó mára elvesztette egységes, mindenki számára azonos, egyértelmű jelentését. Ahelyett, hogy igazságot akarnánk tenni, elmondjuk, számunkra mit jelent a család.

 

Szerintünk a család:

 

 

“A család színes fonalakból készült szövet, amelyben a fonalak egy életre össze vannak szőve, bogozva. Fontos, hogy a szövet erős legyen, ismert hozott és saját mintákkal, amelyben a fércelőöltéstől a legszebb hímzésig mindennek helye van.”

 

„A család kezdettől fogva egy természetes szövet, melybe egy szálként bele van szőve az én életem is. Nélküle nem lennék még egy árva cérnaszál sem. Ugyanakkor, ha kívülről nézek rá e szőttesre, már több mint a létemet, személyemet meghatározó magától értetődő közeg. Egy olyan anyag, amelyben legtöbbször gyönyörködöm, máskor hiányosságai, esetleges sérülései aggódást, féltést ébresztenek bennem. Sohasem egyforma, sohasem megunható.”

 

 

 

“A család számomra menedék, tutaj a háborgó tengeren. Az a közösség, ahol úgy szeretnek, ahogy vagyok, így a szerepeimben (anya, feleség, ember) sem kell szerepet játszanom. Az a hely, ahol elkezdődött az életem, és ahol szeretném, ha majd véget érne.”

 

 

 

“Nekem elsősorban a saját családom jut eszembe, és velük kapcsolatban egy nagyon hétköznapi dolog: a vasárnapi ebédek. A vasárnapi ebédek édesanyám halála óta lettek meghatározóak az életünkben, a szükséges, „édesapámnak ne legyen olyan húsbavágó a magány”, valamint a táplálékbevivő kettős funkcióból mára valódi családi eseménnyé nőtte ki magát ez az alkalom. Talán azért, mert együtt van 3 generáció, és az apukám sokat mesél a gyerekkoráról, a háborúról, történelemről, bármiről... Ilyenkor van IDŐ, és – ahogyan talán Ti is tapasztaltátok –, amikor tele a pocak, és kisimulnak a vonások, nálunk akkor indulnak el a beszélgetések. Az ebéd ünneppé alakul, mert együtt vagyunk, és egymásra figyelünk.”

 

 

 

“A család zsákbamacska, mert az ember nem választhatja meg a családtagjait. A család lehetőség, ahol szeretnek és elfogadnak minket. A család lehetőség, hogy megtanuljunk szeretni és elfogadni.”

 

 

 

“Számomra a család, az élet legfontosabb egysége, ahol a szülők és a gyermekeik harmóniában élnek egymással. A család nekem a feltétel nélküli  szeretetet, az egymásra való odafigyelést, a teljes biztonságot jelenti. A családom a stabil hátterem, ők segítenek át az életem minden nehézségén.”

 

“És család még a férjemmel való szövetségem. És a szó: szövetség, beszédesebb, mintha ezt részletesen kifejteném.”

 

 

 

“A másik dolog a testvértudat, direkt írom így, hogy tudat, és nem élmény, mert a hétköznapok nem mindig élményszerűek, de a tudat megmarad. Egyedüli gyerekként nem tudom, milyen testvér mellett vagy testvérek között felnőni, természetes játszótársakra találni, küzdeni az önérvényesítésért, a konfliktuskezelést hazai pályán gyakorolni. A gyermekeim megismerik, és remélem “használni” is fogják ezt a lehetőséget, érzik majd, hogy van mellettük  valaki. Számomra ez egy csoda, egy új világ, amelyre egyre jobban rácsodálkozom.”

 

 

 

 

“Gyerekként természetes volt, és imádtam azt, hogy egy kupacban laktunk valamennyien: a fél utca a rokonom volt, és azokkal is sűrűn találkoztunk, akik messzebb laktak: vidéken vagy a határon túl. Ha rosszat tettem, minimum öten szúrtak le miatta, viszont mindig volt körülöttem valaki: különböző korú és habitusú játszó- és beszélgetőtársak, akik mégis egyfélék voltak sok tekintetben.

Kamaszként bolond barátokkal vettem körül magam, mert a családom annyira normális volt, hogy még a szüleim válása sem viselt meg, azt is a lehető legjobban oldották meg.

Dolgozó felnőttként rám csodálkoztak, amiért szüleimmel nem kötelező letudnivaló programként találkoztam, hanem akár baráti találkozókat is hátrébb rangsorolva sportoltunk, művelődtünk és szórakoztunk együtt.

Anyaként döbbentem csak rá, mennyire könnyű életre szóló traumákat okozni gyermekeinknek, s még jobban csodálom, hogy az én szüleim – fiatalon, s közel egy éven belül kétszeres szülőként, anyagi gondokkal, hozott és szerzett frusztrációkkal, elfáradt kapcsolatban is, de – elkerülték ezeket a csapdákat.

Vannak gyermektelen nagynénik a családban és gyermeket tudatosan nem vállaló barátaim. Ha régebbi korban éltem volna, valószínűleg megtaláltam volna a boldogságom saját gyerek nélkül is, kedvteléseimben és rokongyerekek budapesti taníttatásának egyengetésében. Ma pedig már akár egyedülállóként is örökbe lehet fogadni, így ha nem találtam volna párt magamnak, akkor ez is egy járható út lett volna. A lényeg, hogy akármilyen korban, akármilyen státuszúként élnék, család – vér szerinti vagy fogadottak – nélkül nem tudom elképzelni az életem.

Nekem a család annak az állandó érzetét adja, hogy minden működik, minden a helyére kerül. Mint a gyerekkori tetrisz játékban: különböző formák, de szépen összeillenek, mert kiegészítik egymást, és sorra gyűrik le, szüntetik meg a sorokat, ahogy halad az életünk, és jönnek a különböző élethelyzetek. Az a közösség, ahol a legjobban működik az érzelmi és a fizikai „munkamegosztás”: nincs időveszteség, mert ismerjük egymást, és nincs játszmázás, hatalmi harc, mert senkit nem érdekel. Mindenki a helyén van, és elégedett vele, miközben mégis változunk, és változik a köztünk lévő kapcsolat is, de nem a lényeges elemeiben.

A családban nekem a legnehezebb a házassággal kapott család működési elveinek elfogadása, s előttünk még a kérdés: közös gyermekeink mit visznek tovább? Én mutatom nekik a nagycsaládos mintát és a tetriszmódszert, s bízom benne, hogy nekik is lesz annyira jó ez, hogy harminc év múlva valami ilyesmit írjanak le arra a kérdésre, mit jelent nekik a család.”

 

“A családot érzések, érzelmek halmazaként tudom csak leírni. Egy részük fizikailag azonosítható: színek, szagok (nem feltétlenül illatok), fények, egyfajta meleg. Más részük emlékképek sokasága. Nem ugyanaz emlékezni egy kisgyerekre, és emlékezni a saját gyermekünk érkezésére. Nem ugyanaz egy temetést látni, és ott lenni saját szerettünk temetésén. Ezek az érzetek örökre ott maradnak az emberben, néha keverednek, de biztos, hogy a családhoz, a családomhoz köthetők. Öröm, aggodalom, féltés, gondoskodás, hatodik érzék, szüntelen készenlét, és a hely, ahol önmagad lehetsz, ezek mind együtt csak a családban lehetnek jelen.

A családérzés nem adja olcsón magát. Keményen kell dolgozni érte. Keményen a mindennapokban, éveken, évtizedeken át, és nem véletlen, hogy úgy van „kitalálva”, hogy nem egyszemélyes ez a feladat. Tudom, sokan vannak, akik egyedül csinálják, legtöbben valamiféle kényszerűségből, és nem csoda, ha esetleg megroppannak benne. Másoknak könnyedén megy egyedül is. De azért én még mindig hiszek abban, hogy egy emberpár, ahol mindkét pólus, minden jóságával és nyűgével egyszerre van jelen, gyermekeket nemz és nevel fel, együtt jelenti a családot, és úgy tűnik, hogy ennél tökéletesebbet nem talált még fel egyik istenség és egyik ember sem.”

 

 

 

 

 

 

WHAT IS FAMILY?

Unconditional love given and accepted.

A support system, far and near, old and new.

A fluid reminder of an ancient part of our lives bound by our family names.

Lineage, travelling through space and time, within all of those who are members.

A growing entity which, even when it loses a member, remains part of the same unit.

A resilient bond which connects us together through a lifetime and beyond.

A group of people, blood-related or not, who share a family tree of historical data.

Traditions, customs and language passed from generation to generation.

The cultural norms within a group of people we call our own.

Endless games of funny faces just because.

Night walks anywhere anytime.

You and me and them.

This.

Is.

What.

Family,

Means.

To.

Me.